Az egész világon elterjedő globalizáció nem újkeletű. A fogalom jelentése nem más, mint hogy egyre inkább kinyitjuk a szemünket és a fülünket (jelen esetben pedig a szánkat) a világ különböző tájairól érkező újdonságok felé. A globalizáció hatással van az életünk minden területére, tehát a gasztronómiai trendekre is.
Amikor felötlött bennem a cikk témája a gasztronómiai maxitrendekről, akkor csak annyi állt rendelkezésemre, hogy az egyik kedvenc ételem a sushi egy tökéletes példa. Érdekes és fontos megfigyelni, ahogyan egy kultúra átvesz valamit egy másiktól és aztán beilleszti azt a saját kultúrájába. Így történhetett meg az is, hogy az amszterdami all-you-can-eat japán étteremben rántott garnéla került a sushiba.
A japán konyhaművészetről az ország Európától való földrajzi és kulturális távolsága miatt alakulhatott ki ilyen nagy mértékű különbség - majdnem biztos vagyok benne ugyanis, hogy a Japánok még csak nem is ismerik a rántás fogalmát. Ellenben holland barátaink konyhaművészete a bőséges olajban való rántásig (deep frying) és sok esetben azzal bezárólag terjed ki. Ami ennyire bevált és ennyire közkedvelt egy kultúrában azt nehéz megváltoztatni. Sokkal egyszerűbb a frissen érkező újdonságokat úgy alakítani, hogy tökéletesen beleilleszkedjenek egy ország ízlésébe, de meghagyják azt az illúziót, hogy egzotikus, távol-keleti falatokban lehet részünk. Ezért nem meglepő a mangószószós, ropogós bevonatú, sajtkrémes sushi maki.
Valami hasonló történhetett akkor is, amikor az olasz tésztamánia elérte hazánkat (talán évtizedekkel ezelőtt). A fent leírt jelenség magyarázatul szolgálhat a sajtos-tejfölös tésztára, ami számunkra teljesen megszokott, de egy olasz számára legalább bizarr. Hogy hogyan butítottuk le ennyire a pasta alla gorgonzolát (vagy akármelyik sajt alapú tészta fogást)? A magyar konyha nem volt ismerős a puccos sajtokkal, így a tejföl krémessé, a trappista pedig sajt ízűvé varázsolta azt a tésztát. Ne engedjük elhitetni magunkkal, hogy a sajtos-tejfölös tészta kevesebbet ér egy olasz tésztánál.
Az olasz gasztronómia mindennél jobban áldozata a felé irányuló sztereotípiáknak. Egyszerűsége és nagyszerűsége révén nincs olyan város a világon, ahol ne lenne legalább egy pizzéria. Ennek köszönhetően újnak hangozhat a tény, hogy a bolognai spagetti eredetileg nem spagetti, hanem tagliatelle. Olasz ember nem rak gyümölcsöt a pizzára, így búcsút inthetünk a hawaii változatnak és a mozzarellás salátára nem öntet kerül hanem tiszta olívaolaj.
Hogy mindezek tévhitek csupán vagy egy természetes folyamat eredményei - nézőpont kérdése. Az amerikai kínai éttermekben felszolgált szerencsesüti sokkal népszerűbb a tengerentúl, mint szülőhazájában valamint az európai tapas-bárokban felszolgált patatas bravasnak általában köze sincs az eredetihez. De keresve sem találnék egyértelműbb példát a külföldön oly' népszerű gulyásnál. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy a limburgi étteremben felszolgált gulyásba viccből raktak paradicsomot, vagy komolyan is gondolták.
El kell fogadni, hogy egy európai étteremben nem lesz ugyanolyan a sushi mint Japánban: hiányoznak az eredeti hozzávalók, az eredeti fűszerek, az eredeti szakácsok és az eredeti eszközök. Még ha ezek meg is vannak, hiányzik az eredeti levegő, és ez az ami igazán számít, nem igaz? Másrészről pedig, valószínűleg nem is ízlene annyira az igazi.Szívesen megkérdeznék például egy szarvasit, hogy hogyan tetszik neki az eredeti, campaniai mozzarella. Az új ízek beolvadásának folyamata annyira természetes minden ország gasztronómiájában, hogy a nemzetek lassan saját ételükként tekintenek az újdonságokra és az általuk megismert ízeket veszik alapul. Kedvenc Olaszországban történt esetem pedig, amikor egy kedves ismerősöm megjegyezte, hogy otthon mégiscsak jobb a pizza. Nos, kinek a pap...szokták mondani.
No comments:
Post a Comment